2024. július. 11.

Izzadok itt a melegben,

a saját hőségemtől.

Érzem magamon,

hogy olvadok,

de hát meddig bírom

még ezt az egészet?

Belehalni így

semmit nem ér meg,

hiszen már nyár van!

Mindenki már ment el

lehűteni magát a vízben,

és én még mindig

itt pazarlom az időt?

Isten őrizz,

ha én kimennék most,

rám süt a nap erősen,

és máris hónaljam,

sok mindenem,

szagos lesz!

Árt már ezért is,

hogy én szabad lehessek,

de én is saját bűnömben

tipródok még mindig,

és sajnálom,

hogy nem vagyok már

magamhoz egy kicsit ragaszkodva.

Közelebbre kerít a júliusi perem...

Itt mégis az ember

agyát is eszem el,

főleg a sok eszetlen,

fölösleges bánatommal.

Mégis ha valaki

megmondaná nekem,

szívem mit érezzen,

lábam merre vezessen,

egész életem végéig

mihez kezdjek magammal.

Kárnak kár,

vésznek vész,

és minek értelme az,

amit mondtak rólam.

Szívesen látnék dolgokkal,

és hogyan tovább,

innentől meddig,

a megszokottaktól elválni,

soha többé a komfortomban

lepődni és bámulni,

habár történik valami velem.

Hallja bár valaki,

lényeges vagy nem,

én sem gondoltam így,

ha nem végig.

Nem ártana a jó és friss levegő.